Ahogy éveim száma gyarapodik, úgy gondolok vissza, életem szép, és kevésbé szép eseményeire. Kérdés, hogy tudunk-e belőle táplálkozni, el tudjuk-e engedni azt, ami már nem emeli lelki- és szellemi lényünket.
A víz, a lélek üzenete adja meg a válaszokat!
Akkor még nem sejtettem, hogy 14 évesen elindul egy út, amely életemet teljesen megváltoztatja. Akkor még nem kérdeztem meg, hogy miért ide és most születtem le? Miért éppen akkor jött be egy kedves bácsi az egyik órára, amikor még általános iskolás voltam?
Hívogatott bennünket, a Margit-szigetre evezni. Ma már tudom, hogy dupla víz szülöttnek lét eleme a víz. Amikor 3 éves voltam beugrottam a medencébe, és „megtanultam” azaz folytattam az úszást. Így a legfontosabb feltételnek megfeleltem. Tudtam úszni! Már csak valamennyi pénzre volt szükségem, hogy be tudjam fizetni a díjat, hogy le tudok úszni 200 métert. Rendszeresen segítettem az öreg néniknek vásárolni, levittem a szemetjüket, felhordtam a tüzelőjüket, így a pénzecske is összegyűlt.
Azon a gyönyörű májusi vasárnapon a Duna, az első szerelmem csillogva, ragyogva hívogatott. Sok, színes kajak-és kenu úszott a Dunán. Megéreztem a Duna illatát, hallgattam a víz egyenletes morajlását. Kedvesen fogadtak és a víz több mint 9 évig szinte minden nap melengette a lelkemet, és mosta karomat.
Alázatra, kitartásra tanított. Meg arra, hogy a Víz őselem! Amikor leszálltam a buszról a Margit-szigetre, és megéreztem a Duna semmihez sem fogható csodálatos illatát, minden fáradtságom és bánatom szertefoszlott.
Ma már pontosan tudom, hogy a Sors Úrnője fogta a kezemet, amikor több ízben halálos veszélybe kerültem. Ezeket is meg kellett élnem, hiszen hogyan tanulhattam volna meg az alázatot? Figyelmeztetett, óvott, védelmezett és hihetetlen személyiségi változást hozott el, az addig sok szenvedést megélt kicsi lelkemnek.
Hívhatom első, igazi szerelmemnek, hiszen soha nem okozott csalódást.
Mindig őszintén feltárta az arcát. Hullámainak hűs áramlását, vad déli szelek okozta felkorbácsolt víz felszínét, jégtáblái gyönyörű csillogását, melyeknek soha nem volt két egyforma alakja. Figyeltem a Margit-hídról az egymásnak torlódott, minden pillanatban más-és más formákat újjá szülő képességét, tavasszal a hegyekből hozott uszadék fáit. Amit nagy lelkesedéssel gyűjtöttem, és gondoztam.
A sejtelmesen felszálló párát, ami mögött ott voltak lelkem cseppjei. A Nap meleg sugara szórta rám erejét, ahogy egyedül, csendben ültem a parton. Amikor ömlött az eső, a karomat ölelni tanította! A víz, a lélek cseppje! Megtanította elfogadni a sikert és a kudarcot. Embernek maradni. Beosztani az időmet és az erőmet.
Akkor még nem sejtettem, hogy életem 64. évében újból láthatom partnerem konyhaablakából, Nagymaroson, az Első Nagy Szerelmemet.
Megmutatta teljes pompáját. Előhívva lelkem mélyen elültetett emlékeit. Az Aranyhidat, az Ezüst Hold hídját. Hogy naponta képes megújulni, emelkedni és apadni. A táltos dobom szarvas bőrét megpuhítani, és életet lehelni a szarvas testébe, és lelkébe.
Ahogy József Attila írta a Dunánál című versében:
„A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el egy dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, és hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”
Áldás legyen a Duna életet adó vizére, és erejére!
Hálás vagyok, hogy ezt a csodát megélhettem!
Kép forrása: https://www.budapestvienna.hu/private-transzfer-budapest-becs-dunakanyar-kirandulas-hu
