Füstike újból felépített fészke, a háló előtt

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis füsti fecske.

Története nem volt átlagon felüli, hiszen élte fecske életét. Egy szép napon fecskemama csodálatos, puha szárnyai alatt Nagymaros főterén lévő épület eresze alatt, látta meg a napvilágot. Fecskemama szorgalmasan gyűjtötte kicsi fiókáinak a kukacokat és a férgeket.

Közben boldog volt, hogy oltalmazhatta kicsi fiókáit. Nagy szeretettel, kitartással, sok-sok szárnycsapással ezen közben a világ levegőjét is tisztította. Csodálatos madárcsicsergéssel mesélte el a nagymarosi embereknek, hogy mind a hét madárfiókája boldog, egészséges, és még az állandó éhségüket is ki tudja elégíteni.

Hiszen ezen a világ egyik legszebb táján, a Dunakanyarban talált otthont magának és családjának. Volt bőven erdő, friss levegő, a Duna füzesében sok-sok szúnyoglárva.  Ahogy növekedtek a fiókák, egyre hívogatta őket a kaland. A sziklák oly erővel csábították őket, hogy vettek egy nagy levegőt, és hatalmas félelmüket leküzdve elindultak, hogy megkeressék a Rigó hegyen lévő csoda helyet.

Édesanyjuk egyedül hagyta őket, hiszen a fészekben mindenre megtanította fiókáit. A fecske család legkisebb tagja Füstike volt a legmerészebb, és a legkíváncsibb.  Oly erővel vonzotta a kaland, hogy elhatározta kikutatja, hogy mi lehet ezen a hegyen, aminek olyan ereje van, hogy messzi földről is idejárnak a vendék fecskék.

Ahogy repült azt érezte, hogy valami hatalmas erő még magasabbra, és még magasabbra emeli. Boldogan tárta ki szárnyacskáit. A Nap meleg sugara emelte fel az ég felé. Az Égiek elmondták neki a legnagyobb titkokat, és beavatták a legmagasabb szellemi tudásba.

Majd azt mondták: „Vissza kell menned a városba, és mond el az ott élő embereknek, hogy oltalmazzák a Földanyát, és vigyázzanak a Duna szabad folyására. Csöndben menjenek a hegyek csapásain, és ha beteg állatokat látnak, akkor gyógyítsák meg őket. Legyenek nagyon hálásak, hogy itt élhetnek. Hajnalban hallgassák a Füsti Fecske család édes énekét, és a többi csodálatos madár társainak csicsergését.” 

Füstike visszament a városba, és szomorúan látta, hogy kihaltak az utcák, alig van ember, aki hallaná Isten és Istenanya üzenetét.

Nem adta fel, hogy elmondja az embereknek a Teremtő üzenetét, hiszen küldetéssel született le.

Ahogy az lenni szokott, ezen a vidéken is beköszöntött a zord, hideg idő, és ez a csodálatos fecske család elindult Afrika felé, hogy oltalmat, élelmet és biztonságot találjon. De útközben mindig visszavágyott a Dunakanyarba.

Egyszer a legzordabb telet is megeszi a Nap sugara. A fecske család elindult több ezer kilométert megtéve, hogy oly szeretett Nagymarosára visszarepüljön.

Azonban amikor megérkeztek, szomorúan látták, hogy nincs meg az évek alatt megépített, kicsinosított és gondozott otthonuk. Először nem akartak hinni a szemüknek, hogy fészküket az emberek lerombolták.
Füstike anyaságra érett kicsi teste, visszaemlékezett Isten és Istenanya intelmeire. Még egyszer megpróbált az emberekhez szólni, de megint nem hallgatták meg fájdalmas énekét.

Az élet élni akar, és miután Füstike megkapta a legnagyobb titkokat az Égiektől, azt mondta a családjának: elindulunk és keresünk a Pilisben vagy a Börzsönyben olyan helyet, ahol az emberek értik a csicsergéseinket. Így hát elindult Füstike a családjával szerencsét próbálni.

A mesének úgy is lehetne vége, hogy aki nem hiszi, járjon utána.  Vagy úgy, hogy itt a vége, repülj és csicseregj véle.